-Szép reggelt - sétáltam le a lépcsőn, miközben jól magamra tekertem takarómat. Édesanyám a konyhában tevékenykedett, nővérem pedig az asztalnál ült és a magazinját olvasgatta egy narancslé kíséretével.
-Reggelt - biccentett az utóbbi személy rám sem figyelve, viszont anya egyből rám szegezte tekintetét. Egy ideig nem szólt, csak engem pásztázott, de látva, hogy a válaszára várok, szólásra nyitotta száját.
-Neked is jó reggelt - felelte végül. Helyet foglaltam a testvérem mellett, miközben a kellemes illatokat szimatoltam. Furcsán méregethetett engem, mivel nézése szinte lyukat ütött hátamba. - Te nem aludtál semmit az éjszaka?
Hirtelen megállt bennem az ütő, a szívem is gyorsabban kezdett verni, mikor ismét magam előtt láttam a vértócsában fekvő személyt, előtte a hátborzongató gyilkossal, kinek arcát nem láttam, de még így is libabőrös lettem, ha rá gondoltam. Ha elmondanám a történteket, csak olajat öntenék a tűzre. Ismertem már anyát, így biztos voltam abban, hogy egyből rendőrségi ügyet csinálna ebből az egészből. Teljes mértékben igaza lenne, de ha feljelenteném, azzal már nem hozhatnám vissza az áldozatot. Csak a gyilkost tudnám a rácsok mögé juttatni, de mi van akkor, ha az embereit küldi rám? Akkor az eddigi nyugalmamnak is vége lenne, mert én lennék az egész bűnbandájuk fő célpontja. Semmilyen megoldás nem bizonyult jónak, mégis a hallgatást választottam. Végül lehet, hogy nincs is aggodalomra okom, hisz valószínűleg annyit láthatott az arcomból, mint én az övéből. Lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat?
-Mostanában nem alszom túl jól - próbáltam magam kimenteni a helyzetből. - Talán kifárasztott az a sok évnyi iskolás nap.
-Ne aggódj - simított végig a vállamon, majd lerakta elém a frissen sült palacsintát. - Már csak a pihenéssel kell foglalkoznod, és azzal, hogy találj egy megfelelő munkát magadnak.
-Majd jössz velem a kávézóba, akkor mehetünk együtt dolgozni - bökött felém villájával Yoon Hye. Szeme csillogott az izgatottságtól. Mindig is remek kapcsolatot ápoltam a nővéremmel, így megnyugtató lenne, ha minden nap vele kellene dolgoznom. - Úgyis új munkatársakat veszünk fel, szóval szedd a lábad!
-Oké - kaptam be az utolsó falat palacsintát, és már rohantam is a szobámba. Legalább az étvágyam a régi maradt, emiatt nem kellett nyugtalankodnom. Felkaptam magamra egy rózsaszín ruhát, mivel azt próbáltam elérni, hogy kicsit jobb hangulatom legyen, és visszatérjen a régi énem. Hajamat felkötöttem, utána a fürdőszobában folytattam készülődésem. Legfőbb célom a szemem alatti karikák eltüntetése volt, amin tisztán meglátszott a rengeteg kialvatlan éjszaka. Felkaptam a fogasra kikészített táskám, majd kihalásztam az asztalom fiókjából az előre megírt önéletrajzomat. A táskámba süllyesztettem a gondosan összetűzött lapokat, így már csak a helyszínre jutás nehézségével kellett megküzdenem.
-Sok siker húgi - ölelt meg Dae Hye.
-Csak leadom az önéletrajzomat, nem állásinterjúra megyek - kuncogtam.
-Neked már ahhoz is szerencse kell, hogy sérülés nélkül beadd a papírjaid. Ne utasítsd vissza a szerencsém!
-Rendben, magammal viszem - hagytam el a házat. Egyből megcsapott a kinti meleg, de kellemes érzés volt, hisz a nyár bennem azt az érzést keltette, hogy felejtkezzek meg az iskoláról és a szürke hétköznapokról, mert most itt van előttem a színes szabadság, tele izgalommal és meg nem tett cselekvésekkel. Mindenhol emberek tömegei nyüzsögtek, így elvegyülve köztük vártam a busz megérkezésére, ami öt percen belül már a megállóban állt, így gyorsan előresiettem, és felszálltam a járműre. Szabad hely után keresgéltem, de meg kellett elégednem a korlátba kapaszkodással, hisz ez egy forgalmas nyári napnak bizonyult, így várható volt, hogy mindenhol hatalmas tömeg lesz. A busz szinte percnyi pontossággal állt meg a kellő megállóban, amely nagyjából negyed órányira lehetett otthonomtól. A kávézó épületéhez gyalog lehetett eljutni, mert a közlekedési eszköz a főúton folytatta további útját, így elindultam a távolba nyúló utcán, ahol még mindig rengeteg ember tartózkodott. Busan egy rendkívül forgalmas város, de valamiért a mai nap szokatlannak véltem az embereket, pedig több, mint tizenhét éve itt élek. Útközben rengeteg üzlet előtt haladtam el, a magas épületek pedig továbbra sem vesztek homályba. Majd egy olyan épület tárult elém, amely előtt legszívesebben elrohantam volna, ehelyett végtagjaim ellenkeztek akaratomnak, így nem bírtam megmoccanni, lefagytam. A belső hangom azt mondogatta, hogy menjek be a rendőrségre, és mondjak el mindent. Ezzel segítenék az elhunyt személy családjának, hogy a gyilkos elfogásának köszönhetően nyugodt szívvel gyászoljanak. De ezzel talán rontanék a saját helyzetemen. Lehet, hogy a bűnös egy cellában töltené mindennapjait, de ki tudja hány ugyanilyen kegyetlen gyilkos állhat még ez az ember mögött, akik mind főnökük szavára várnak, majd miután megkapták a parancsot, Kwon Yoon Mi örökre a homályba vész. Nem, nem hagyhatom, hogy mások miattam szenvedjenek, mert elhallgattam egy olyan dolgot, amihez igenis sok közük van! Nem lehetsz ilyen önző! Idegesen ráztam meg fejemet, ezzel elűzve összes gondolatom, amik szanaszét cikáztak az elmémben. Nagy levegőt vettem, és elindultam az épület felé, megfeledkezve arról, hogy miért is indultam el valójában. Remegő kezekkel nyitottam volna a hatalmas ajtót, mikor a telefonom éles hangja szólalt fel táskám legaljáról. Elengedtem a kilincset, figyelmem pedig a telefon kijelzőjére irányult. Egy ismeretlen számtól jött üzenet fogadott, amit valószínűleg valaki félreküldhetett. Elléptem az ajtótól, hogy ne legyek az emberek útjába, majd megnyitottam az üzenetet: "Ha belépsz ezen az ajtón, a tegnapi férfi mellett fogod végezni. Ne hidd, hogy nem talállak meg, nem menekülhetsz előlem! Remélem, elég érhető voltam."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése